AZ ODATARTOZÁS TÖRVÉNYE
Amelyik családba születünk, oda fogunk kötődni
Ezt a kötődést minden gyermek boldogságként éli meg, ezt nevezzük eredendő szeretetnek. A legfontosabb törekvésünk, hogy a családba tartozónak érezzük magunkat. Ennek eléréséért és fenntartásáért pedig bármit megteszünk!
Emellett lelkiismeretünk révén is kötődünk, mely lelkiismeret mindennél nagyobb mozgató erő! Ez a lelkiismeret, nem kizárólag csak a mienk, mert a családnak van egy közös Lelke és közös Lelkiismerete, egy egyensúlyra törekvő középpontja, ami a családot irányítja.
„A lélek egyesítő és irányító szerepet tölt be a testben, számunkra messzemenően tudattalanul, de a lélek maga nagyon sokat tud, és messze túlnyúlik a test határain. Hiszen kölcsönhatásban áll a környezetével, különben nem lenne például anyagcsere vagy szaporodás.
De a lélek nemcsak ebben az értelemben magasodik fölénk, hanem a családba is átnyúlik, és összeköt bennünket a családtagjainkkal, a nemzetségünkkel. Ahogy a lélek egyesíti a testet annak határain belül, úgy egyesíti és irányítja a családot is bizonyos határokon belül. A családnak vannak határai. Észre lehet venni, hogy befogad-e a lélek valakit ebbe a körbe, és összekapcsolja-e a többi családtaggal, vagy nem tekinti a család részének.” (Bert Hellinger)
A családtagjainak tehát legfontosabb törekvése, hogy a családba tartozzanak. A családi lélek egyik legfontosabb törekvése pedig, hogy ezt a törvényt betartsa. Sajnos a legtöbb családban sok olyan történet van, ami ezt a törvényt sérti, a leszármazottak semmit sem tudnak róla. Ha valaki nem kapja meg az őt megillető helyet, a rendszer kibillen egyensúlyából, és nagy valószínűséggel egy későbbi generáció egyik tagja fogja megpróbálni kiegyenlíteni, úgy, hogy például megismétli az illető sorsát, mintegy emlékeztetőül, hogy volt vagy van itt valaki, akinek a helyét, tiszteletét elvették. Így próbál a rendszer javítani, „rendet tenni”, de ez sajnos nem jó megoldás senkinek sem. Ha valaki nem a saját sorsát éli, ha nem lehet önmaga, ha nem maga irányítja az életét, ha folyton visszahúzza egy nagyobb erő, akkor hiába érzi, hogy valami nem jól működik az életében. Nem elég a vonzás törvénye, a saját teremtő erő, a meditációs technikák, ugyanis nem személyes sorsról van szó, sokkal többről. Például régen egy házasságon kívüli gyermek, vagy akár a házasságtörés, nagy bűn volt. Általában titkolni kellett, mert óriási szégyennek számított. De sokszor titkolták, ha például fogyatékos családtag született, sőt előfordult, hogy titokban megszabadultak tőle. Egy tettes – áldozat közötti kapcsolat minden esetben addig ismétli magát, míg el nem ismerik őket, mindkét oldalon. A családfelállítással módunk van mindenkinek visszaadni a helyét, lezárni az ismétlődő mintákat és gyógyító megoldást találni az egész rendszer számára.
A fent leírtakhoz kapcsolódik, hogy kik is tartoznak a családhoz (Hellinger szavaival, eredetileg, klánhoz).
A HELY TÖRVÉNYE
Az első alaprend az, hogy a családban mindenkinek egyenlő joga van az odatartozáshoz.
A második alaprend pedig az, hogy a családban mindenkinek megvan a saját helye. Ha a családon belüli rangsor nem tisztázott, vagy nincs betartva, az zavarhoz vezet.
A helyet az érkezés sorrendje határozza meg. Vagyis, aki régebb óta van itt, annak több joga van, mint annak, aki később jött. A szülők mindig magasabb rangúak a gyermekeiknél, hiszen az élet tőlük származik, és az idősebb testvérek is mindig magasabb rangúak a fiatalabb testvéreiknél, mert ők előbb születtek. A gyermekeknek tudniuk kell, hányadikak a sorban, sokszor azonban, a féltestvérek vagy eltitkolt testvérek vagy meg nem született testvérek miatt téves helyen állnak.
A szülő és gyermek egészséges viszonyában, mindig a szülő a nagy, a gyermek a kicsi és az életenergia a szülőtől áramlik a gyermek felé. Vannak azonban olyan családok, ahol a rangsor megzavarodik, az adás és elfogadás rendje felborul, a gyermek azt hiszi, hogy ő is adhat a szülőnek, netán a szülő hiszi azt / várja el a gyermektől, hogy adjon neki… és a szerepek felcserélődnek, a gyermek rangban a saját szülője felé lép, a szülő pedig a saját gyermekétől fogad el / szeretne elfogadni olyan dolgokat, ami a nagyszülők dolga lenne. Ezek a szerepcserék általában tudat alatt zajlanak, és még gyermekkorban alakulnak ki, a kötődés és a feltétel nélküli szeretet miatt. A gyermek segíteni szeretne szülőjének, azonban később, mikor már ő maga is felnőtté válik, ez a fajta segítségnyújtás a visszájára fordul, hiszen a sorrend, a rangsor felborult, és ez önsorsrontásként kezd hatni. Depresszió, boldogtalanság, sikertelenség, párkapcsolati és életviteli kudarcok formájában jelez majd a családi kollektív lelkiismeret.
Családállítással a rend – vagy annak hiánya – láthatóvá válik a mezőben és lehetőséget kapunk a rend helyreállítására.
Az érkezési sorrend nemcsak a testvérek esetében fontos. Sok párkapcsolat és házasság azért nem tud feszültségmentesen működni, mert a felek nem tisztelik az előző partnereket, elfelejtik, hogy nekik köszönhetően jöhettek csak ők párjuk életébe, mert, ha az előző kapcsolat nem ér véget, akkor a jelenlegi sem jöhetett volna létre.
ADÁS ÉS ELFOGADÁS TÖRVÉNYEI, A KIEGYENLÍTŐDÉS TÖRVÉNYE
Adás és elfogadás szülő és gyermek között
Az adás és elfogadás felnőttek és gyermekek között mindig felülről lefelé halad, vagyis a szülőktől / nevelőszülőktől a gyermek felé. Ez sosem lehet egyenrangú kapcsolat, így az adok-kapok sem lesz sosem kerül egyensúlyba. A szülők magát az életet adják gyermeküknek, ez pedig a legnagyobb dolog, amit kaphat a gyermek. Mikor megszületünk és életben maradunk, elfogadjuk ezt az ajándékot. Életünk első éveiben olyannyira szüleinkre vagyunk utalva, hogy nélkülük meghalnánk, ezt a fajta gondoskodást sem fogjuk tudni vissza adni nekik.
Amit viszont fontos tisztázni, hogy a szülők mindig mindent odaadnak! Ők is megkaptak gyermekként a szüleiktől mindent, amit csak megkaphattak, ebből a begyűjtött lelki tőkéből tudnak ők is tovább adni a saját gyermekeiknek. Mindent, amijük van, mindent, amit magukból adni tudnak (még ha ez sokszor kevésnek is tűnik a gyermek számára…), odaadják. Nem tarthatnak vissza semmit, nem tehetnek hozzá semmit. A gyermek pedig, mindig mindent elfogad (olyankor is, ha felnőttként aztán minden erejével elutasító és úgy érzi, mintha semmit nem kapott volna…). A gyermek ugyanis, nem képes arra, hogy bármit is visszautasítson. Tehát a „jót” is, a „rosszat” is elfogadja. A szülők nemcsak mindenüket, hanem önmagukat is odaadják: a bőrszínüket, a vallásukat, a társadalmukat, a gazdagságukat vagy a szegénységüket, a testi fogyatékosságukat, az örökletes betegségeiket vagy például kiemelkedően magas intelligenciájukat. Ennek köszönhetjük később a hozott mintákat, viselkedéseket, a gondolkodásunkat, a magatartásunkat. Hellinger azt mondja: a gyermek maga a szülei és a nagyszülei és a dédszülei stb. Aki pedig nem tiszteli vagy elutasítja valamelyik szülőjét, az önmagát sem képes tisztelni és elfogadni.
A gyermekben később kétféleképpen alakulhat az elfogadás a szülők iránt: vagy elfogadja, amit kap, tiszteli és felhasználja, vagy elfogadja, amit kap, de belsőleg elutasítja, ilyenkor viszont később majd úgy érzi, mintha nem fogadott volna el valamit.
Az elutasító gyermek felnőve, hogy az egyensúlyt helyreállítsa, egyetlen módon cselekedhet: ő maga is tovább ad mindent – a saját gyermekeinek (vagy másoknak) ugyanúgy, ahogy ő is megkapott mindent.
A gyermekek tehát örökké adósnak érzik magukat szüleik felé, ezért is nem tudnak elszakadni tőlük. Ha azonban az ember adósnak érzi magát, és nem tud kiegyenlíteni egy számlát, akkor úgy érzi, el kell mennie. A kötelék megmarad és a kiegyenlíthetetlenség miatt meg tud történni a leválás.
A kiegyenlítés megtörténhet köszönetnyilvánítás által is. A köszönet azt jelenti: örömmel és szeretettel fogadom el, amit kapok, és igyekszem jóra fordítani. Ezt egyébként mindenki megteheti akár otthon is. Képzeld magad elé a szüleidet, és mondd nekik szívből az előbb leírtakat. Ha szüleid már nem élnek, akkor is mondhatod, a hála érzése ugyanúgy csodát tesz. Ha nem tudod szívből mondani, akkor pedig gyakorolj, és mondd addig, míg végül elhiszed, és érezni fogod, így van.
Adás és elfogadás felnőttek között
Felnőttek között egyenjogú kapcsolatról beszélünk, ők energetikailag azonos szinten állnak. Amikor a felnőttek megismerkednek egymással, egyiknek sincs a másik felé semmi követelése vagy tartozása. A kapcsolat úgy fog működni, hogy egyik fél elsőként ad valamit a másiknak (például ajándékot, kedvességet, meghívást, bármit) és lelki szinten ezzel egyfajta elvárást is támaszt ennek viszonzására a másik felé. A másik fél ezzel egyidejűleg kötelezettséget érez arra, hogy viszonozza, amit kapott, és ő is adjon valamit a másiknak. Az egyensúly tehát felborul, a felek elmozdulnak egymás mellől, és mindketten arra törekednek, hogy az egyensúly visszaálljon. Az a fél, aki kapott, tehát igényt érez a viszonzásra, azonban ahhoz, hogy igazán biztonságban érezze magát (vagyis odatartozónak), egy picit többet fog visszaadni, amivel pedig ő támaszt igényt a viszonzásra. A másik fél szintén egy picivel többet fog visszaadni neki, és így sorolhatnánk a végtelenségig. Fontos, hogy a felek ne csak adni tudjanak, hanem elfogadni is! Így épül és halad egy kapcsolat előre, így tud folyamatosan mozgásban pozitív mozgásban lenni.
A kiegyenlítődés érdekében azonban nem csak a jót kell visszaadnunk társunknak, hanem a rosszat is. Ha a megbántott fél úgy dönt, hogy semmilyen módon nem hajlandó “viszonozni” a rosszat, mert például megbocsát, akkor a kapcsolat megreked ezen a ponton, és mindketten szenvedni fognak benne. Ha a kapcsolat igazán fontos, akkor muszáj lesz valami rosszat tenni (ilyenkor “a szeretet nevében válunk rosszá”); ez esetben viszont fontos, hogy valamivel kevesebb rosszat adjunk vissza. Így az egyensúly helyreáll, és a szeretet is megmarad.
A kiegyenlítődés érdekében azonban nem csak a jót kell visszaadnunk társunknak, hanem a rosszat is. Ha a megbántott fél úgy dönt, hogy semmilyen módon nem hajlandó “viszonozni” a rosszat, mert például megbocsát, akkor a kapcsolat megreked ezen a ponton, és mindketten szenvedni fognak benne. Ha a kapcsolat igazán fontos, akkor muszáj lesz valami rosszat tenni (ilyenkor “a szeretet nevében válunk rosszá”); ez esetben viszont fontos, hogy valamivel kevesebb rosszat adjunk vissza. Így az egyensúly helyreáll, és a szeretet is megmarad.
Tehát felnőttkapcsolatokban, például párkapcsolatban, barátságban, üzleti kapcsolatokban ez a felállás az ideális, vagyis „a boldogság itt az adás és az elfogadás folytonosan áramló mennyiségétől függ.”
Természetesen a legtöbb kapcsolatunk nem működik ideálisan:
Van, mikor az egyik fél szívesen ad a másiknak, azonban mikor a társa viszonozná, azt már nem fogadja el. Igényt támaszt, hiszen adott, a társa kötelezettséget érez, hogy viszonozzon, de itt megreked a folyamat, mert nem kap erre lehetőséget. Majd ismét ad valamit, ezzel még nagyobb igényt támaszt a kiegyenlítésre, de újra elutasítja a viszonzást. A másikra így egyre nagyobb teher nehezedik, aki egyre dühösebb lesz a kapcsolatban. Aki nem kap lehetőséget az egyensúly helyreállítására, az előbb utóbb elmegy, mert nem marad más lehetősége.
Gyakran hallani történeteket emberekről, akik különböző módon felkaroltak valakit, befogadták, anyagilag támogatták társukat, „mindent megadtak a másiknak”, majd az hálátlan módon otthagyta őket. Ilyenkor pontosan ez történik. Ha úgy érezzük, már nem tudjuk viszonozni amit kaptunk, akkor inkább elmegyünk. Nem hálátlanságból, hanem tehetetlenségből.
Van, hogy valaki megtagadja, amit kap(hatna) másoktól, mert nem akarja elkötelezni magát. Gyakran az elfogadás megtagadása a szülőkkel szemben alakul ki elsőként, és később minden más kapcsolatában ezt a dinamikát folytatja.
