A házasság ma egy elhagyható jogintézménnyé vált, puszta papír lett, értékeit a társadalom jelentős része nem ismeri el. Ezért párkapcsolatra javítottam, de bocsássátok meg nekem, ha ettől kábé annyira feláll a szőr a hátamon, mint a „párom” szóra. Merthogy már nem vagyunk feleségek vagy férjek, hanem párok vagyunk. Akit zavar a konzervatív értékrendem, akkor azt a Hellinger-féle családállítás értékrendje egyenesen provokálni fogja.
Szóval nézem a címet és gyorsan átírom és rögtön tudom, hogy darázsfészekbe nyúltam. Ha párkapcsolatról kell beszélnem és nem házasságról, akkor bőven lesz mit megmagyaráznom és még több mondanivalóm lesz.
A lényegre térve, a családállítás szempontjából vizsgálva a párkapcsolat akkor lesz sikeres, ha a férfi és a nő elismeri, hogy különbözőek, de mégis egyenrangúak. A nőnek hogy nővé váljon, kell a férfi, a férfinak hogy férfivá váljon, kell a nő. A férfi és női létnek kizárólag csak akkor van értelme, ha a másik jelen van. A férfi nőre vágyik, a nő pedig férfira. Kiegészítik egymást, hiszen a nőből hiányzik a férfi, a férfiból pedig a nő.
Az egyenrangúság elismerése a párkapcsolatok működése tekintetében nagyon fontos.
A párkapcsolatok ugyanis csak az adok-kapok mentén működnek. Ha az egyik ad, akkor azt a másik elfogadja, és mert szereti a másikat, kicsit többet ad vissza, azaz többletet ad a kapcsolatba. Ezt a dinamikát követve képes a nő és a férfi kapcsolatot építeni. A párkapcsolati dinamika úgy működik, hogy mindig valakinek többet kell visszaadnia. Ha ez a körforgás végtelen és ha soha nem ér véget, akkor kijelenthetjük, hogy egy sikeres párkapcsolati működést láttunk. Ha a dinamika mégis sérülést szenved, azaz az egyik fél nem ad vissza többet, akkor a kapcsolatban a másik fél szépen lassan eladósodik. Ez a „tartozom neked” érzés megmérgezi a kapcsolatot és számtalan ilyen válást láttunk már, amelynek alapvető oka ez az eladósodás volt. Az egyik szeretett, a másik pedig nem.
Tovább nehezíti a helyzetet, hogy a mai kor a patchwork családok kora. A kivétel mintává vált, a válás pedig hétköznapi párkapcsolati megoldókulccsá. Míg 20-30 éve nevettünk ezen az „éngyerekem” meg a „tegyereked” veri a „migyerekünket” szituáción, ma már ez nem kisarkított családi fotó, hanem a tipikus család mintájaként találkozhatunk vele a családállításokon is.
Azok, akik hallottak már a Hellinger-féle családállításról, azoknak ismerős lesz ez a szó: családlélek.
A családlélek azonban nem ismeri a polgári jogi válást és nem tartozik semmivel a bírónak, aki a feleket szétválasztja.
A családlélek nem válik el, nem költözik össze és főleg nem egyesül egy másik család lelkével. Kiindulópontként én elfogadom azt a Hellinger-féle családállításhoz kapcsolódó megállapítást, miszerint mindenkinek megvan a maga családja és minden családnak van egy saját családi lelkiismerete.
A patchwork családok működésüket tekintve olyan kiindulóponttal kezdenek, ahol eleve elrendeltetett a sikertelenség. Most biztosan sokan felszisszennek, hogy mekkora hülyeséget írok, de álljunk meg és elég, ha a józan parasztit elővesszük. Az új kapcsolatot, az el nem ismert „egyesülést” a korábbi dinamika sérelmére kell felépíteni. Aki most nem ért velem egyet, az tud-e olyan helyzetet egy válás után, ami valóban tabula rasa, egy tiszta lap, amibe semmilyen módon nem szól bele a korábbi kapcsolat? Nos, legyünk őszinték, ilyen nincs. Ha képesek vagyunk ezt reálisan szemlélni, akkor mindenki, aki ilyen családban él, pontosan tudja miről beszélek.
A családfelállítás során ez tudjátok, hogy jelenik meg? Úgy, hogy az első feleség vagy férj helyére egy másik lép, méghozzá erőszakkal és olyan helyre, ahová nincs joga odaállni. Ezért taszigatni fogják és bántani. Jogosan kérdezitek, hogy miért nincs joga odaállni? Mert nem kapott rá engedélyt. Mert a család még nem fogadta be, a család még nem törvényesítette az új kapcsolatot. Ennek oka, hogy a korábbi köteléket, az első házasságot nem lehet eltörölni, nem lehet megszüntetni, és meg nem történté tenni. Ha így teszünk, akkor a család lelkiismeretében sérülés keletkezik, majd egy következő generációban megjelenik a sérülés kiegyenlítődése, a sérülés következménye.
A patchwork családok elkezdték termelni azokat a szituációkat, amiket mi családállítók igen nehezen fogunk kibogozni. Tudjuk, hogy jön majd egy generáció, aki nagyon nem jött ki a szüleivel. Nem jött ki az anyjával, nem jött ki az apjával. És amikor a kérdezgetjük, nem lesz erre épeszű magyarázata az állításra érkezőnek. Azt fogják mondani, hogy mindig is így volt, már gyerekként is, öröktől fogva.
Majd felállítjuk a családot és ott fog előttünk kibontakozni, hogy miért nem jó a lánynak az anyjával a kapcsolata vagy a fiúnak az apjával. Mert az előző házasság, az előző férj vagy feleség nem járult hozzá a következő kapcsolat törvényesítéséhez és nem engedte át a helyét. A versengés ebben a helyzetben is érvényes lesz, és a családi dinamika sérülésének bizonyítékaként nem működik majd a szülő-gyerek kapcsolat. A rendszer a sorrendben és a helyben is megsérült (kérlek ha ezt nem érted, akkor a olvasd el a Hellinger-féle törvényeket), és a gyermekek a korábbi házastárssal fognak együttérezni. Az ő kirekesztettségét képviselik majd, és a családi otthon egyszerre csatatérré változik. A veszekedések, a féltékenykedés, az egymás jelenlétének el nem viselése a családi tünetelés. Ez a benne élő számára megmagyarázhatatlannak tűnő családi háború azonban feloldható és a dinamikát helyre lehet állítani azzal, ha az első házastársat a családállítás során visszaállítjuk a helyére és engedélyt kérünk tőle a következő kapcsolatra.
Úgyhogy drága patchwork gyerekek, új házastársak, új férjek, új feleségek! Ez nem ítélkezés, csak tudjuk, hogy a Hellingeri törvények működnek. Új feleségként, mostohagyermekként nem vagytok kevesebbek, nem érdemeltek rosszat, a második nem minősítés, csak egy sorrendbeli és helybeli tény. Nem könnyű ezt nektek feldolgozni, de szeretnénk rásegíteni benneteket is útra, amelynek végén valódi családi nyugalomra leltek!
