Beszélgetésünk óta azon kattog az agyam, hogyan rakjam „csatasorba” az ellenérveim és hogyan is vezessem le a „férfiak nem sírhatnak” tételnek az ellenkezőjét.
A probléma társadalmi szociális gyökere az, hogy úgy neveljük gyerekeinket-legyen az fiú vagy lány- ha sírnak, akkor azt mondogatjuk nekik, hogy ne sírjanak. Ha történetesen fiúgyermek sír, legyen az bármilyen korú, akkor ez még mellbevágóbb, hiszen jön a „fiúk nem sírnak” meg a „katonadolog” és a „nesírjálfiam” jól betanult és beégett sablonja.
Miért is ne sírjon az a gyerek?
Jaaaaa, mert, attól rosszul érzed magad és azt gondolod, hogy rossz szülő vagy, ha a gyereked sír?
Igen, sajnos általában így van. Pedig a sírás is hozzátartozik az érzelmi fejlődéshez és véleményem szerint nekünk szülőknek nincs jogunk ezt minden alkalommal elnyomni, megkérdőjelezni és gyengeségnek titulálni.
Saját tapasztalatból írom, hogy mire jutottam azzal szülőként, hogy ezt tudatosan elhagytam. Megfogadtam, hogy sosem hivatkozom a fiamnál arra, hogy ne sírjon azért, mert fiú és sosem kérem, ha sír, hogy ne sírjon. Helyette folyton azt kérdeztem tőle, hogy: miért sírsz? Így aztán nem lett nem kívánt elem a lélektisztító sírás, hanem maradt, aminek lennie kell, a fájdalom érzésének kivezetése.
Így aztán a sírás nálunk nem férfiatlan viselkedés. Sőt. A sírással megélt fájdalom őszinte megosztása igenis mély lelki tartalmakat ad a szülő gyermek kapcsolatba. Rögzül az érzelmi biztonság, alapértelmezett az őszinteség. Nem kell palástolni semmit, nem vagy gyenge, csak valami fáj. Ennyi.
Kérdezem: a fiú vagy a férfi miért is nem sírhat ítélkezés nélkül? Legalább akkor (könyörgöm), amikor annak ideje és helye van. Amikor őt is hatalmas veszteség érte.
Erre az első rossz válasz, hogy azért, mert ezt várjuk tőle. Ezt tanítottuk neki. Ezt hallotta otthon, a bölcsiben, az oviban, a suliban, ezt mondta a nagyi, a szomszéd néni, gyakorlatilag mindenki.
Tegyük a kezünket a szívünkre és kérdezzük meg magunktól, hogy valóban férfiatlan magatartásnak érezzük, ha egy férfi sír???????
Ugye a válasz azonnal jön, hogy nem feltétlenül!!! (A legjobb az egyszerű nem.)
Magam úgy gondolom, hogy ha a férfi kifejezi megéli a fájdalmat, attól nem lesz kevésbé macsó vagy nem lesz belőle mindjárt ’gáj’. Tévedés ne essék nem arról beszélek, hogy egy férfi folyamatosan picsogjon, nyafogjon és siránkozzon, hanem arról, hogy a férfikönnynek van létjogosultsága.
Vannak férfiak, akiknek receptre kellene felírni. Szorongás ellen.
A nő sírását elfogadható gyengeségnek, a férfiét elfogadhatatlan szégyennek látjuk.
Mióta családállításra járok, azóta rengeteg fiút, férfit láttam sírni, sőt nem is sírni egyenesen zokogni, üvöltve-ordítva sírni. Hosszú évek, évtizedek elfojtott érzelmei, ha utat kapnak, bizony kitörnek, mint egy vulkán és csakúgy áradnak, hogy az újnak helyet, termő földet teremtsenek.
A férfikönnynek van karizmája, ereje, felemel valahová, olyan lelki magasságba, ahol képes lehetsz megtisztulni. A férfikönnyek sója olyan erős, hogy mardossa a lelkedet.
Én ilyennek látom a férfi könnyeket. A mai magyar valóságban, az a férfi, aki vállalja az érzelmeit, igazi szupermen.
Visszatérve a saját kérdésemre, a másik válasz, hogy asszonyok, anyák, lányok nemzedékeinek tanították, hogy a férfi nem sír. Igazamat alátámasztja, hogy a férfiak rövidebb ideig élnek, gyakrabban kapnak infarktust, mint mi nők és sokuk érzelmi kifejeződése gyakorlatilag nulla, mert azt tanulta: fojtsa el, nyelje le és ne mutassa ki az érzéseit, mert az nem férfias.
Ezen lehet változtatni!
Mi asszonyok legyünk hálásak, ha olyan férfit sodort mellénk társnak az élet, aki kimutatja az érzéseit, megéli a fájdalmait, veszteségeit. Olyan társsal élni, aki nemcsak megért, de képes átérezni és együtt érezni veled és ezt ki is tudja mutatni, hatalmas nagy ajándék.
