Bocsássanak meg nekem most férfi társaim, de most női szempontok következnek. Ebben lehetek hiteles. Ezenkívül most kizárólag a kóros elhízás és a kóros nem evés családi dinamikájával szeretnék foglalkozni, nem tekintem küldetésemnek, hogy egészségügyi szakirodalmakra hivatkozzak, csak a családfelállítás szempontjait szeretném sorba venni.

Ezenkívül főleg az elhízás és a nem evés okai érdekelnek, mivel ma az elhízási okok valamint az anorexia feltárásakor ezekkel a családi kapcsokkal törődünk a legkevésbé.

Gyermekkori elhízásnak és kóros soványságnak nagyon sokszor lelki okai vannak és hiszem, hogy sokat számít a családi minta is. A kórosan elhízott gyermekek egy része lelki okok miatt eszik többet a szükségesnél, így az evés nem csak szükségletkielégítés lesz, hanem a stressz, leküzdésének eszköze is. Az örömevés mindenképpen ördögi körhöz vezet, hiszen az elhízás miatt a gyerek elszigetelődik, és emiatt újra meg újra az evésbe fog menekülni.

A nem evésnek sincsenek különösebben más indokai, talán annyi hogy ott a bűntudat sokkal előbb ébred, mint gondoljuk.

Nem is tudom, mert nem emlékszem, hogyan tanultam meg magam is gyermekként a kövérséggel-soványsággal kapcsolatos előítéleteket és arra sem emlékszem mikor következett el a soványság idealizálása. Sőt azt sem tudom, hogy a tanulási folyamatban hol volt elrejtve, hogy szépen lassan bűntudatot érezzek majd, ha eszem.

Nem szeretek másokra hivatkozni a tapasztalatokat illetően, ezért most minden bátorságomat összegyűjtve kimondom a feltárom a saját családi dinamikámat és a saját megoldásomat is. Szóval…..nagylevegő….

Apám hedonista örömevő volt …vagy 160 kiló volt vagy 80, a kettő között nem túl sok átmenetet láttam.

Anyám anorexiás, semmit nem evő, kávén és cigin élő törékeny kismadár.

Saját életemben mindkét végletet megjártam. Voltam 46 kiló és 100 is. Voltam anorexiás és voltam kórosan elhízott is. Hoztam szépen a családi mintát: vagy semmit nem ettem, mint anyám, vagy mindent megettem, mint apám.

Sok ember él a kövérsége miatt kirekesztettségben. Tudom nem leszek népszerű vele, de a soványságommal kevesebb gondom volt, mint a kövérségemmel. Anyám néha hisztizett, hogy nem eszek eleget és úgy festek, mint egy agár kutya, de ezen kívül nem sok probléma volt vele. Pipa, elfogadva. Node, amikor ettem. Na az keményebb dió. Titokban, az órát lesve, hogy legalább egy-két óra elteljen egy-egy étkezés között. Hol unalomból, hol örömből, hol csak azért, hogy egyek valamit, hogy történjen valami. Hogy érezzek valamit. Minden kaja után kellett édesség és lehetőleg minél több. Aztán arra megint kaja és megint édesség. Saját tapasztalat alapján kövérnek nehezebb volt lenni, mint soványnak. Ott több volt a lesajnáló tekintet, a bántás.

Ugyan nem vagyok pszichológus, de magamról azt mondok, amit akarok – így én azt mondom, hogy míg anyámmal éltem szimbiózisban, addig az ő mintája szerint nem ettem, majd amikor apámat (itt most nem kifejtendő) okok miatt elutasítottam, kirekesztettem, akkor nekiálltam az evésnek, majd az örömevésnek, és szépen lerajzoltam a teljes családi alaktant.

Mert mi is történt?

Anyámmal való kapcsolatom felhőtlensége nagyjából 18 éves koromig tartott. Utána következett azon felismerések időszaka, amikor minden gondomért apámat hibáztattam. Majd ezután eltelik kb 18 év újra és felismerem, hogy nem apám a hibás. Családállításkor a következő helyzet van: rossz helyen állok. Beálltam apám helyére az anyám mellé, és apámat kitaszítottam. Anyám mellett nem értem el az 50 kilót, apám kirekesztésekor meghaladtam a 100-at. Kb 10 éve képes vagyok a normális emberi formám megtartani, mert felismertem, hogyan tünetelek.

Lefogytam 35 kilót és kisebb-nagyobb ingadozásokkal képes vagyok megtartani.

Akár anyám, akár apám mellé is álltam, mindkét esetben a legdurvább elszigetelődésig jutottam, az öngyűlölethez, a saját értékeim teljes megtagadásához.

Mielőtt bárki is azt hinné, hogy a családállító maga tökéletes családi dinamikával rendelkezik, akkor el kell keserítsem, hogy sajnos nem így van. De igen jó tapasztalás volt odaát lenni mindkét oldalon. Tudom, milyen olyan gyengének lenni, hogy egy lépésnyi erőd sincs olyan gyenge vagy, és azt is, milyen az amikor azért nem mozdulsz mert nem bírsz a kövérségtől. Mindkettő gyűlöletes állapotokkal teli. Hol magát gyűlöli az ember, hol a körülötte levőket. Nagyon nehéz bevallani, de igenis megadja magának az ember a felmentést a következő éhezésre vagy evésrohamra és a felmentésekkel együtt folyton ott áll a bűntudat. A bűntudat lesz a barátunk evés vagy éhezés után, ezekben a nem normális állapotokban termelődik majd az örömhormonunk. Azonban az éhség vagy a jóllakottság öröme mindig több kajától vagy minél nagyobb kajamegvonástól fog kielégülni. Ezért hiszem, hogy a nem csak a nem-evésbe halunk bele, hanem az evésbe is.

Még egyszer hangsúlyozom, én most itt nem azokról beszélek, akik a társadalmi elvárásokat illetően saját véleményük szerint küszködnek súlyproblémákkal, mert ők nem betegek, nem is kórosan elhízottak. Ők csak főleg önismerettel küzdenek. Én azokról beszélek, akik következetesen elutasítanak vagy megtagadnak valakit a családban és a szeretet hiányától megbetegszenek. Mivel nem adnak helyet a kitagadottnak életükben, az elutasított hiánya, szeretethiányt fog indukálni. Kell majd helyette egy örömforrás, ami lehet éppen az evés vagy a nem evés. A kövér beteg valóban akkora testet fog növeszteni, amely kellő nagyságú lesz ahhoz, hogy ne hatoljon át rajta semmi érzelem. Egy pajzs lesz a világ ellen, egy „nem tehetek róla”, „ilyen volt anyám, ilyen volt apám”, „ilyen a genetikám”-mal magyarázva hatalmas hazugságot növeszt majd maga köré. Zsírból. A sovány beteg bűntudata elhatalmasodik életösztöne felett. Az irányítás képességének teljes elvesztése mellett, kizárólag ez a kontroll okoz biztonságot és örömet.

Ez nem szakirodalom, ezeket éltem át magam.

Nem állítom, hogy minden esetben a felismerés fogyáshoz vagy kívánt hízáshoz vezet, csak azt, hogy vannak bizonyos családi dinamikák, amelyek esetében a kóros elhízás vagy kóros nem-evés, mint szeretetprobléma jelenik meg. A gyógyuláshoz vezető úton ez a felismerés komoly segítség lehet.

A magam tapasztalata az, hogy kizárólag a felismerés segített a vissza nem esésben, a végletek elhagyásában, a normális út meglelésében. Kizárólag ennek tudatos kezelése vitt vissza az öngyűlöletből az önelfogadáshoz.

Ha kórosan elhízott vagy kórosan sovány emberrel találkozom, összeszorul a szívem. Tudom mit érez. Látom a szemében. Enni vagy nem enni igenis lelki kérdés, ha a családi rendszer súlyosan megsérült! A kirekesztettség mellett sorsösszefonódásokat, sorsközösségeket is magában rejthet, melyet családállítások alkalmával több esetben is láttam megjelenni.

Ha kórosan elhízott vagy és felismerted önmagad ebben a bejegyzésben, már az egy siker. Ha eljössz egy családállításra és megpróbálsz segíteni magadon, az még nagyobb siker. Van az öngyűlöletből visszafelé vezető út önmagadhoz. Indulj el rajta. Nem lesz könnyű. Ne várj míg belehalsz a szeretethiányba.