Érdekes elméletet olvastam. Darwin szerint az ének és a beszélt nyelv evolúciója összetartozik. Darwin úgy gondolta, hogy előbb volt az éneklés, a beszéd pedig a zenéből fejlődött ki. De ez is csak egy elmélet. Valójában senki sem tudja, hogy mikor és hogyan fedezték fel az emberi társadalmak a zenét. Kétséget kizáróan ma sokféle formája van jelen életünkben.
Minden reggel 6 órakor érkezik egy fekete rigó a szomszédunk fájára, ami épp átellenben van a teraszunkkal. Ez a pici jószág olyan hangosan énekel, hogy éneke visszhangzik a házunk és a mellettünk levő középiskola épülete között. Szerintem mindenkit felver a környéken, olyan erőteljesen a hangja. Tisztán látom őt, ahogy ott ül a leghosszabb ág tetején, amelyet himbál a szél. Sárga csőre, pici fekete teste együtt hullámzik a széllel és egyre jobban belelovallja magát, ahogy a saját hangja visszaúszik hozzá az épületek között.
A házi fekete rigó koncert nagyjából 20 percig tart, aztán énekesünk elrepül.
Elrepül és én szomorúan nézek utána.
A legutóbbi koncertje után anyám jutott eszembe róla. Az, hogy egyszer az életemben hallottam őt énekelni. Az éneklés olyan bensőséges és csodálatos. Anyám nem volt egy énekesmadár típus, inkább két lábbal állt a földön. Olyan reálos volt. Könyvelt, szerette a számokat, csodálatos szabályos számokat rajzolt a papírra. Mesélte, hogy egyszer a bányánál, ahol dolgozott, Angliából vendégek érkeztek. Anyám könyvelte az egész céget. Akkor még nem volt számítógép. Papíron. Akkora lepedőn vezette a hatalmas cég könyvelését, hogy egy egész asztalt betakart. Azt mesélte, hogy az egyik angol vendég elkérte a kimutatását, hogy mintaként megmutathassa otthon, merthogy könyvelést tanított. Mert anyám nagyon tudta, hogy minden oda -issza egyezzen. Nos ez a nő, az anyám nem mutatott érdeklődést a spirituális dolgok iránt nagyjából 35 éves koráig. De aztán, történt valami. Jöttek az agykontroll tanfolyamok, aztán a reiki. Mindenhova magával hurcolt, mintha én lettem volna a barátnője. Árgus szemekkel figyeltem, hogy milyen hókuszpókuszokat tanulunk és láttam, hogy anyám komolyan hisz benne. Így aztán én is hittem benne. Gyerekként olyan egyszerűen formálható a hitrendszerünk. Egyszer a big boom, aztán a reiki. Katyvasznak tűnik, de nem az. Anyám ki volt virulva, feltöltődött, hitt. Eszméletlenül sokat dumáltunk. Bármit is csináltunk, utána jött a kibeszélősó.
És itt kapcsolódik a kicsi fekete rigó éneke a sztoriba.
Egyik reggel, ahogy a rigó elrepült eszembe jutott, egyetlen alkalommal hallottam anyám énekelni. Egyetlen perc volt, egy megismételhetetlen közös perc. Éneklésről beszélgettünk és én hosszasan unszoltam énekeljen nekem valamit. Azt állította nem tud énekelni. Kifogásokat keresett. Én hárítottam. Újabb kifogást keresett és én újra hárítottam. Aztán egyszer csak feladta és megadta magát az akaratomnak.
Megdöbbentem.
Hangja tiszta volt és gyermeki, vékony és olyan naívnak tűnt, mintha nem is ő lett volna. Soha életemben nem hallottam énekelni se előtte, se azután. Viszont, amit énekelt az meglepett. Egy népdal volt. Sajnos csak a szöveget tudom leírni ide, hogy megosszam veletek azt a percet az életemből.
Nem úgy van most, mint vót régen
Nem az a nap süt az égen
Nem az a nap, nem az a hód,
Nem az a szeretőm ki vót
Aki vót az rég elhagyott
Szebbre vágyott, mint én vagyok
Szebbre vágyott, de nem kapott
Még olyat se mind én vagyok.
Azt gondoltam eső esik
De csak a szemem könnyezik
Az én szemem sűrű felhő
Onnan ver engem az eső
Hull elimbe hull a földre
Hull a gyászos kebelembe
Árkot most a két orcámon
Mint a zápor az utcákon
Azt gondoltam míg a világ
Mindig ég a gyertyavilág
De már látom elaluszik
Halálomat sokan lesik
Azér lesik halálomat
Vegyék el a galambomat
De én azér se halok meg
Hogy a szivök szakadjon meg!
Talán még a szám is tátva maradt. A meglepetésem oka az volt, hogy tinédzserként akkor szoktam énekelni, amikor egyedül voltam. Miközben anyám énekelt, rájöttem, hogy nincs titkom előtte. Mindent tud rólam. Hallott engem. Méghozzá annyiszor hallott, hogy megtanulta ezt a dalt. Aztán arra is rájöttem, hogy nemcsak hallott, hanem érzett engem legbelül. Amire azt hittem csak az enyém, valójában azon is osztoztam vele. A kibeszélősó csak éppen karcolta szavakkal azt, ami valójában a mélyben közöttünk volt. Feltétel nélküli elfogadás és szeretet, csodás szülő-gyermek kapcsolat. Bár már nincs velem, mert elment, mégis köszönöm, hogy egyszer beengedett és megmutatta milyen tiszta csodálatos gyermeki hangja van belül.



